Az ókorban és a középkorban a csillagászok megfigyeléseikhez szerény eszközkészlettel rendelkeztek (kvadráns, meridiángyűrű, árnyékvető pálca, gyűrűs teke). A kora középkorban mohamedán tudósok továbbfejlesztették ezeket, és kialakították az asztrolábiumot, a Jákob-pálcát, valamint a kiállításon is látható torquetumot.

A torquetum három koordinátarendszer – horizontális, ekvatoriális és ekliptikai – közötti átváltást tesz lehetővé. Részei is e három rendszernek felelnek meg: az alaplap a horizont, azon található az égi egyenlítő, majd ahhoz 23.5°-ban döntve az ekliptika (a Nap egy év alatt megtett látszólagos útja az égbolton). A műszer összehajtható, így ki lehet választani, melyik koordinátarendszerben szeretnénk mérni. Csillagokat az ekvatoriális rendszerben érdemes mérni, mivel abban a pozíciójuk állandó, a bolygókhoz viszont az ekliptikait célszerű használni.

Regiomontanus Budán és Esztergomban végzett csillagászati megfigyeléseihez saját készítésű, illetve Bécsből rendelt eszközöket használt, a csillagászati eszközök jelentős részét tökéletesítette. Egy általa készített torquetumot részletes leírással Vitéznek ajánlott. Eszközei nem maradtak ugyan fenn, mégis képet kaphatunk róluk, ha megvizsgáljuk a jelenleg Krakkóban őrzött nagy torquetumot, amelyet Hans Dorn domonkosrendi szerzetes (1425–1509) készített az 1480-as években a budai Domonkos-kolostorban berendezett műhelyében.